Dr. Almási Kittit január 29-én, Pécsett hallhatták az érdeklődök. Előadása több kérdéskört érintett, többek között azt, hogy hogyan állhatunk ki magunkért, hogy mennyire fontos az önbecsülés, határaink meghúzása és a verbális önvédelem. Én is hasonló gondolatokról faggattam az előadását megelőzően.
– Úgy tűnik, hogy nincs napjainkban, „kis hazánkban” aktuálisabb téma az önmagunkért valló kiállásnál, asszertív módon. Mindennapi tapasztalataim alapján ezt a kérdést aktuálisnak érzem. Körülnézve két típust látok: az erőszakos, mindenkin átgázolókat, és az áldozataikat. A középutat mintha itt nem ismernék… Vannak, akik szerint Magyarország bántalmazó ország. Mit gondol erről?
– Én nem szeretek így általában beszélni, túlzásnak érezném, ha így kijelentenénk, hogy a magyarok ilyenek, meg olyanok. Az más kérdés, hogy mit jegyzünk meg jobban. Nyilván sokan jobban megérint, ha valaki agresszív, és kevésbé ha asszertív. A szélsőségek jobban feltűnnek. Azt pedig, hogy manapság több vagy kevesebb az agresszió, annak meglátása egyéni érzékenységtől is függ. Az, hogy ki hogyan áll hozzánk az több tényezőn múlik. Az előadásomban nemcsak arról a szempontról lesz szó, ahogy másoknak határt szabunk, hanem arról is, hogy mi a saját határainkat hol húzzuk meg. Mindig kettőn áll a vásár. Az olyan ember, akivel gyakran esik meg, hogy agresszívan kommunikálnak vele, az bizony tehet erről. Ő is csinál valamit, ami által ezt megengedi, vagy adott esetben nem tesz meg valamit, ami miatt ez megtörténhet. Másrészt meg sok ellenpélda is lenne, ugyanis vannak, akikkel nem kommunikálnak vagy viselkednek erőszakosan. Azért mert az illető saját határait, önbecsülését, önbizalmát tükrözi a másik fél számára.
– Az asszertív kommunikációhoz két ember kell, ez így világos, de akkor arra lennék kíváncsi, hogy mit csinálnak „rosszul”, akik az áldozat szerepben találják magukat újra és újra?
– Az előadásomban nemcsak az asszertív kommunikációról lesz szó, ennél mélyebb dolgokat is érintünk majd. De azt, hogy kivel mi és miért történik, az sok mindentől függ. Attól kezdve, hogy gyerekkorában milyen élmények érték az illetőt – azaz mit tanult otthon, mennyire volt fontos a szava – egészen addig, hogy a kortárs csoportokban mit tanult meg magáról, és később a munkahelyi környezetben milyen hatások érték. Erősen összetett, hogy valaki miért vállalja az áldozat szerepet, de azt fontos tudatosítani, hogy mindig vállalja az illető, tudatosítani kell benne, hogy dönthetne másképp is. Ahhoz, hogy egy kapcsolatban jól érzékelhető én határok legyenek, ahhoz két ember kell és soha nem tehető csak az egyik felelőssé. Olyan nincs, hogy a másik mindig agresszív velem, vagyis csak akkor történhet ez meg, ha én mindig megengedem. Így vagy tudatosan, vagy félig tudatosan, de részt veszek a saját áldozati szerepem kialakulásában.
– És mi történik azokkal, akiknek állandóan panaszkodnak. Arra is hallunk elég sokat, hogy panaszkultúrában élünk. Itt ki a hunyó?
– Ez is összetett a történet, mert ez is sok mindentől függ. Attól például, hogy milyen munkahelyen, milyen munkakörben ülök, milyen barátaim vannak, általában milyen típusú ember vagyok. Van, aki kifejezetten azért adja ezt a felületet magából – azaz, hogy neki panaszkodhassanak – mert ez által értékesebbnek éli meg magát.
– A párkapcsolatokról is fog beszélni az előadásában, miről, konkrétan?
– Arról, hogy a nyerni – nem nyerni vetélkedésnek mennyi hátránya van a párkapcsolatokban. Én úgy látom ugyanis, hogy a többféle, szubjektív igazság(ok) elfogadása lenne a cél, ettől tudnának működni a párkapcsolatok.
– Van-e, Ön szerint, tipizálható párkapcsolati probléma, amit megfigyelt a munkája során, és ami gyakrabban merül fel, vagy ez is általánosítás lenne?
– Talán a fent említett jelenség, azaz, hogy hiányzik a párkapcsolatokból a szövetségesi minőség. A vetélkedés jellemző inkább, mert a legtöbben rettegnek attól, hogy beismerjék, hogy nem nekik volt igazuk.
– Dolgozott olyan páciensekkel is, akik önkritikusan felismerték, hogy verbálisan (esetleg fizikálisan) agresszívek és a változtatásban kérték a segítségét?
– Igen, természetesen. Hozzám már azok a párok fordulnak, akik vagy belefáradtak az állandó harcba, vagy rálátnak a problémáikra és észrevették, hogy agresszívan kommunikálnak egymással. Fizikai bántalmazásig, ezek a párok ritkán jutnak el, mivel időben „kapcsolnak”, azaz segítséget kérnek.
– És hogyan tapasztalta, visszafordítható ez a folyamat? Azaz ha egy pár agresszíven kommunikál, és bántja egymást, még ha észre is veszik, nincs már ilyenkor késő?
– Nincs késő, természetesen lehet változtatni és a kapcsolaton javítani, ha van erre határozott szándék és motiváció mindkét félben.
– Önbizalom, önbecsülés, bátorság. A közelmúltban jelent meg egy könyve erről a témáról, erről is beszél majd az előadásában?
– Igen, a Bátran élni című könyvem nemrégiben jelent meg, de az előadásomban egy sokkal tágabb nézőpontból tekintek majd a témára. Ahhoz, hogy valaki kiálljon, magáért el is kell hinnie önmagáról valamit. Azaz meg kell kockáztatnia azt, hogy amit szeretne, azt akkor is megteszi, ha nem lesz szimpatikus. A könyvben az egyéni félelmeinkről volt szó, arról, hogy hogyan merjük vállalni önmagunkat; a mostani előadásomban arról fogok beszélni, Pécsett, hogy a társas kapcsolódásokban hogyan merjünk kiállni magunkért…
Gyenese Andrea
